A körforgásos gazdaság elvét alkalmazva egyszerűsített anyaghasználattal, bontott téglák újjáélesztésével épített költséghatékony és a felhasználók számára rugalmas művészeti és közösségi központot a Mae Architects London Sands End kerületében. A 19. század második felében a londoni előkelőségek kertjükbe chilei araukáriára, egzotikus orchideára vagy valami egyéb növényritkaságra vágytak, jó eséllyel a Temze kanyarulatában fekvő csendes Sands End városrészbe, Veitch & Sons kertészetébe vezetett útjuk, ahol kedvükre válogathattak a legkülönbözőbb kerti növények közül. A James Veitch, a kertészetek egyik ősatyja ihlette sikeres családi vállalkozás üvegházaiban gondos kezek több, mint 1280 növényfajt neveltek és látták el velük a hazai piacot.

Az egy időben Európa legnagyobb kertészetének számító intézmény azonban 1910-re bezárt és annak területét Fulton kerület kapta meg közösségi hasznosítás céljából. Ezzel egyidőben megindult a korábban kellemes üvegházak enyészete. A pompás kertészet gazdasági és karbantartó épületekké leminősítve lényegében beleolvadt az azt körülvevő South Parkba, annak egy egyre elhanyagoltabb szegletét képezve, ahova látogató sem tehette be a lábát. Az impozáns téglafalak mögött lassú pusztulás várt az építményekre, majd az 1980-as évek folyamán utolsó megmaradt nyomaikat is – beleértve a téglafalat – eltüntették. London központjától nyugatra elterülő Fulham folyóparti negyedét és azon belül Sands Endet évszázadokon keresztül a kedélyes vidéki, jóformán tanyasi hangulat jellemezte. A 19. századra azonban az állandó árvizek miatt egyre kevésbé volt vonzó a térség, majd 1824-ben az idetelepülő – és a maga nemében világelső – gázvilágítás- és kokszvállalat fellendítette az ipari tevékenységek megjelenését. Ezzel együtt a munkásnegyeddé formálódó Sands Endben számos kézműves és művész is megtelepedett, a kerület fontos szerepet játszott az Arts and Crafts mozgalom feléledésében.

Másfél évszázaddal az első gyár megépülte után ismét jelentős változáson ment keresztül a terület: a bezáró ipari létesítményeket irodaházak és lakónegyedek kezdték felváltani, a gázgyár helyére üzletek, kereskedések települtek és itt épült meg az új vasútállomás is. A központ funkcionális kialakításának vezérelve az volt, hogy egy kávéházat és teraszt is magába foglaló, szellős előtérre ráfűzve szabadon használható, flexibilis helységcsoport jöjjön létre, amit a közösség saját igényei szerint alakíthat, használhat. Az elképzelések szerint az együtt vagy szeparáltan is használható terekben a kiállításoktól, előadásoktól kezdve a közösségi rendezvényekig, klubfoglalkozásig a legkülönbözőbb eseményeknek helyet lehet biztosítani. A közösségi épület nem csak a művészeti ágak és kísérletek, hanem a különböző csoportok, sokszínű kultúrák számára is befogadóhely lesz. A belső terek kialakítását a flexibilitás jellemzi, a tervezők gondoskodtak az összenyithatóságról – vagy épp a szeparálhatóságról.

A minden irányból kellő benapozást kapó terekben a nagypanelek természetes hatású zöld festést kaptak. A belső felületek szép hátteret biztosítanak a különböző napszakok és az épületet körülvevő fák által nyújtott fény-árnyék hatásoknak. Az épületegyüttesben ezen kívül, a megrendelő igényei szerint egy bölcsődét is kialakítottak. A csökkentett anyaghasználat a pozitív környezeti hatások mellett a költségvetés és a fenntartás szempontjából is kedvező döntésnek bizonyult. A főleg adományokból, így például a Chelsea FC futballcsapat jóvoltából összegyűlt 2,75 millió fontos (nagyjából 1,1 milliárd forint) építési költség aránylag szűkös volt egy ilyen volumenű beruházáshoz, s a kész központ üzemeltetése pedig szintén főleg jótékonysági alapon fog működni, így fontos szempont volt az üzemeltetés egyszerűsítése, az épületszerkezet könnyű karbantarthatósága.

A fapanelek ilyen volumenű használata még ritkaság számba megy a szigetországban, kevés példát találni hasonló szerkezetű, közösségi célú épületekre. Mindezek a Mae számára is újdonságnak számítottak, de a művészeti- és közösségi központ jó kísérleti terepnek bizonyult.

Bán Dávid