Visszafogott ünnepélyességgel adták át a több mint öt és fél éven át felújítás alatt állt M3-as metró utolsó két állomását. Az eseményre a Nagyvárad téri állomáson került sor, nem véletlenül. Jól lehetett fotózni a peronra mozgólépcsőn megérkező vezetőket, meghívottakat, készülhettek képek lentől, föntről, különféle izgalmas háttérrel. A helyszín számos izgalmas perspektívát nyit meg előttünk. A kórházak közé ékelt állomás korábbi fakó, hideg, már-már stresszes világát most sikerült melegséggel és nyugalommal megtölteni, üresen kongó tereit szabaddá, szellőssé változtatni. Pedig alakulhatott volna másképpen is. Hiszen az utolsó két megújult állomás alapképlete, adottságai nagyon hasonlóak, mégis teljesen eltérő értelmezést kaptak.

A belvárosi mélyalagutas szakaszból a felemelkedő metró északon a Lehel, délen a Nagyvárad térnél válik kéregvasúttá, s mindkét állomást a társaihoz képest tágasabbra tervezték, hiszen egy időben végállomásként is szolgáltak. Míg azonban a Lehel téren a túlzott méretű tereket inkább emberléptékűvé, intimebbé szűkítették vissza, a Nagyvárad tér átépítésének koncepciója bátran nyúlt hozzá a szellős tériséghez, a hátrányból igyekezett erényt faragni. Amikor az észak–déli metró első, a belvárostól délnek tartó szakaszát 1976-ban átadták, a Nagyvárad tér volt a vonal végállomása. Igaz, ezt a szerepet csak néhány évig töltötte be, mivel 1980-ra már elkészült a Kőbánya-Kispestig futó teljes déli vonal. Az üzemeltetés szempontjából ettől függetlenül máig kiemelt jelentőségű maradt.

A nagy utasforgalom mellett három szinten, 150 méternyi üzemi térrel is rendelkezik, benne szakszolgálatokkal, műhelyekkel, illetve itt van lehetőség a szerelvények visszafordítására is. Ez az adottság megnehezítette a felújítást is, hiszen az állomást, akárcsak északi párját, a Lehel teret csak rövid időre lehetett teljesen kivonni a forgalomból.

Mindösszesen nyolc hónapra zárták le teljesen, a legnagyobb munkákat akkor, feszített tempóban tudták csak elvégezni. Számos egyéb munkafázis a metróüzemelés mellett zajlott. Az állomás, első ránézésre alig észrevehető módon, a bejárattól távolodva tágul, a Kőbánya-Kispest felé tartó vágány pedig ívesen folytatódik, hogy az állomást elhagyva elérhesse a kihúzóvágányt.

A felújítás tervezésével megbízott Brückner Dóra kiindulópontként fel szerette volna fejteni a Nagyvárad tér állomás eredeti koncepciójával kapcsolatos érzéseket, értelmezéseket. Dúll Andrea környezetpszichológus segítségével sok utast, térhasználót megkérdeztek, számos tapasztalatot szereztek.

A megfigyelések első rétege már kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: a tér nagy, jórészt kihasználatlan, kong, helyenként még megfelelő világítás sincs benne, másrészt az emberek által használt útvonalak zsúfoltak. A kétszintes állomás galériája hosszan nyúlik végig a vágányok felett, de a bejárati térségeket leszámítva lényegében kihasználatlan, üres. Ugyan négy széles lépcső vezetett fel a peronról – amelyből az egyik a déli végfal irányába tartott, azonban ott kijárat nem lévén, sehova sem vezetett –, de az utasok lényegében csak az elsőt használták. A galériaszinten régi budapesti tablókat raktak ki, de azt a közönség elkerülte. Akárcsak a végtelenbe nyúló, barkácsmódszerekkel odatákolt szerényebb lelkületű cipőboltot – a bódévilágból a peronra is jutott. A megfigyelések második szintje viszont már ennél összetettebb, így elsőre kevésbé bizonyult kézenfekvőnek. Ez annak a szerencsétlen véletlennek volt köszönhető, amely a környék kórházait vizuálisan is összekapcsolta a metróállomással. A Nagyvárad tér utasforgalmának legnagyobb része a környező kórházak valamelyike felé irányul, az itt megfordulókat tehát eleve szorongás, rossz kedv, idegesség gyötri, amire az állomás korabeli megjelenése nem tudott kellő feloldást nyújtani. Épp ellenkezőleg: fakózöld falai, a fém és üvegfelületekre építő hideg anyaghasználata a kórházi miliő asszociációját kelthette.

Az állomás ugyan dobozszerkezetként épült, azonban nyugati fala íves, ezért nem alkot téglatestet. A tér berendezésénél szükség volt egy középső, egyenes tengely meghatározására, amely segített a különböző elemek, padok, információs panelek felfűzésében. Ez a rend vezet el minket az előtérbe, majd a felújításra váró aluljárón keresztül a felszínre. Az útkereszteződés két átellenes sarkára, a Szent István Kórház és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem előterébe került az aluljárót és az utcaszintet összekötő két lift. A decens üvegdobozok elülső oldalaira, a liftajtók köré határozott, az állomáson is használt narancssárga keretezés került, amely azon kívül, hogy jól kijelöli az irányokat, befogadja az összes szükséges elemet: információhordozót, elektromos kijelzőt, hangszórót, világítást, hívógombot. Nyilván nem tudjuk megjósolni, hogy a korábban kevésbé népszerű Nagyvárad téri állomás a jövőben mennyire lesz sikeres – lehet, hogy érdemes lenne a tervezés előtti felmérést egy idő után megismételni –, de az már most is biztosan elmondható, hogy az állomás teljesen felfrissült, rendezettebb lett, grafikai megoldásai révén pedig kifejezetten izgalmassá vált.

A korábbi kopárság és fakóság helyén derűs, melegséget sugárzó tér jött létre, amelyre a galériáról élmény letekinteni. Nem véletlenül volt vonzó terep a megnyitón serénykedő fotósok számára. Noha ilyen alkalom általában csak egyszer adódik a megújult állomás életében, nem kétséges, hogy az összkép a mindennapokban is kellemes, nagyvonalú vizuális élményt nyújt.