Míg a föld alatt a sporaarchitects épített állomáspárt a 4-es metró számára, a felszínen Dévényi Sándor és munkatársai dolgoztak a Duna két partján elterülő városi terek újragondolásán. A Szent Gellért tér megújulása a metróberuházás elhúzódása miatt végül két ütemben valósult meg.

Építészetileg Buda egyik legegységesebb városrésze a 19. század végén, alig pár évtized alatt kialakult Lágymányos, lényegében a Duna feltöltésével jött létre. Ennek kapuja a Gellért-hegy oldalában kialakított Szent Gellért tér, amely egyben az 1896-ban átadott akkori Ferenc József (ma Szabadság) híd budai hídfője is.
A tudatos várostervezés eredményeként néhány év alatt számos nagyszabású épület vette körbe a teret, így legkorábban a Műegyetem 1903-ban átadott első tömbje, majd a környék bárpalotái végül a látványt meghatározó, a hőforrásokból táplálkozó Gellért Gyógyfürdő és Szálloda szecessziós épülete.

A teret idővel fontos közlekedési vonalak is elkezdték behálózni, hiszen a Gellért-hegy és a Duna közé szorult közlekedési folyosó itt találkozik a Pest felől érkezőkkel majd oszlik el a mai Bartók Béla út, Budafoki út, Műegyetem rakpart irányába. A téren létrejött Budapest egyik legforgalmasabb villamos csomópontja is, a pályák hálózata idővel dominánssá vált. E mellé, a közúti forgalom bővülésével egyre komolyabb útfelületek és kereszteződések létrejöttével, a szálloda előtti beálló és parkoló létrehozásával a térfunkciók elkezdtek leszűkülni, kiszorulni.

A felújítás első ütemében, a forgalmi vonalak újrarajzolásával a Gellért Szálló előterében a rekreáció számára felszabadulhatott egy kisebb térség. Itt épült meg a Budapest fürdőváros jellegét szimbolizálni kívánó, vegyes kritikai fogadtatásban részesült forrásház, közepén Dobány Sándor Zsolnay kerámiakútjával. Mind a kutat, mind a fölé emelkedő kupolaszerű pavilont erőteljesen átitatják a kozmikus és a magyarság ősi szimbólumai, igyekezvén kapcsolatot teremteni a szálló szecessziós motívumvilágával. Míg a szálloda épülete motívum- és szimbólumvilágában jól adaptálta az építése idején igen népszerű nemzetközi építészeti és iparművészeti irányzatokat, ezzel a kései szecesszió egyik legjelentősebb hazai példájává vált, addig az előterében létrejött forrásház alakjában ugyan jól követi a szálloda keleties kupoláit, de közben túl sokat kíván elmondani.

A második ütemben került kialakításra a metrómegálló közvetlen kijárata körüli térség. A Budafoki út torkolatának átrajzolásával a korábbihoz képest itt szintén több teret sikerült nyerni, az állomás lejárata mellett kis rekreációs térség jöhetett létre. A korábban szinte teljesen szigetszerűen elzárt kis terecskén 1989-ig szovjet hősi emlékmű állt, majd a mostani átépítésig nem igazán találta helyét. A felszínen szinte rejtőzködő metrólejárót körbevevő terecske a forráskúthoz képest lényegesebben finomabban és érthetőbb módon bánik a szimbolikával, teremt egyértelmű kapcsolatot a Dunával.

A tér felől érkezőket a mélybe vezető lépcsők két oldalán felszíni medence, illetve a lépcsők oldalfalán vízcsobogás kíséri, mintha a lejáratot valóban a Dunából metszették volna ki. A lejárót hátulról üvegtáblasor zárja, ami a szintkülönbség miatt a Duna látványát ugyan nem is ereszti át, de kellően nyitott perspektívát ad.

A Szent Gellért tér megújulása során a szűk mozgástérhez képest sikerült egy elfogadható, komfortos városi teret kialakítani, ahol egyértelműen elválik a még mindig nagyarányú közúti- és villamosforgalom a szűk, de jól koncentrált gyalogos zónáktól. Mindez úgy, hogy nem zavar bele a történelmi épített környezetbe. A tér közlekedési szerkezete azonban sajnálatosan változatlanul nem tette lehetővé egy, a Fővám térihez hasonló, közvetlenebb dunai kapcsolat létrejöttét. 

Bán Dávid